Lévárt fürdő, Rózsi villa

Ezt találtam a www.vasarnap.com -on:

Lévártfürdő akár kirakata lehetne a gömöri állapotoknak. A lévárti forrást Csernyus Pál fedezte fel, és ő volt a fürdő alapítója, majd Hevessy Bertalanné volt a tulajdonos, később Plachy Tamás. A múlt század húszas éveiben, amikor Tornalján is megindult az autóbusz-közlekedés, két vállalkozó versengett egymással, melyikük autóbusza tudná olcsóbban szállítani a Lévártba tartó fürdővendégeket. Rég volt, igaz se volt – gondolhatnánk. Pedig még a második világháború után, az ötvenes-hatvanas években is működött a fürdő, főleg a környékbeli emberek fordultak meg benne. A kommunista „tisztogatás” aztán megadta neki az utolsó döfést.
Pedig egykor virágzott ám itt az élet! A Turóc folyócska partján, vadregényes völgyben fekvő fürdő akár Krúdy Gyula tollára kívánkozhatott volna szebb napjaiban. A források közül a legbővebb vizű Szent Antal-forrás vegyelemzését a kolozsvári tudományegyetem vegytani intézete végezte el. Fabinyi Dezső megállapította, hogy „a lévárti Szent Antal-forrás vize kevés bórsavat és tihiumsót, valamint timsót tartalmazó, földes bicarbonatos radióactiv víz”, amely „csúzos és köszvényes bajokra, zsugorodásokra, bőrbetegségekre, bénulásokra, idegbántalmakra, csont és csonthártya gyógyítására, görvélyességre, gyulladások után visszamaradó izzadmányok, aranyérbántalmak gyógyítására alkalmas”.
A fürdő tulajdonosa, Plachy Tamás által 1913-ban kiadott brosúra szerint az itteni ellátás is kiváló és megfizethető volt: „Szoba egy személyre 1 korona 60 fillér és 2 korona 50 fillér. Szoba két vagy több személyre 3 korona 20 fillér. A koszt kitűnő és olcsó. Étkezés egy napra személyenként 4 korona 50 fillér. Az étlap szerint való étkezés is jutányos.” Volt itt másodosztályú és első osztályú kádfürdő, a masszírozásban, vízkezelésben jártas személyzet, tekepálya. És csönd, háborítatlan természet. Bár „zenedíj fejében személyenként 2 koronát kell egy hétre fizetni”, a száz évvel ezelőtti prospektus arról árulkodik, hogy a fürdő szolgáltatásait elsősorban a nyugalmat és csöndet kereső vendégeknek kínálta, s bár az esti mulatságok sem mentek ritkaságszámba, nem a duhajkodás volt a jellemző. „Mindezekből kitűnik, hogy az élet Lévártfürdőn olyan olcsó, hogy kisebb jövedelmű ember is megengedheti magának, hogy e helyen nyaralhasson, hol langyos ásványvizekkel, tiszta erdei levegővel támogassa egészségét.”

Ma alig találja meg az ember Lévártot. A Tornaljától északra fekvő kisközség előtt keskeny, nyaktörő erdei út kanyarog le a bokrok között a völgybe. Előtte rozsdás tábla jelzi a fürdőt, és az ott látható állapotok megfelelnek a tábla állagának. Keresztbe tett fasorompóba ütközünk, majd féltucatnyi kutya vesz körül bennünket. Vakarjuk a fejünket, bemerészkedjünk-e. Gyalogosan aligha, hiszen nem ismerjük a kutyák természetét. Eltávolítjuk a sorompót, és halált megvető bátorsággal lecsordogálunk gépkocsival.
Leírhatatlan, szomorú állapotokat találunk. Az egykori fürdőház roskadozik, a vendégház épülete még megmenthető, de árnyéka egykori pompájának. Van itt minden: kutyák, kecskék, tyúkok, és ezek társai: három csavargóféle ember, akikről kiderül, hogy hajléktalanok, és nem tudni, kinek az engedelmével húzták meg itt magukat. Vendégeik télen az idetévedő vadak. Magyarul nem tudnak, csak a jóisten a megmondhatója, hogyan, honnan kerültek ide ezek az ágrólszakadt emberek. Amúgy barátságosak és közlékenyek, de látszik rajtuk a riadalom az idegenek láttán. Rövid fényképezés után békén hagyjuk őket, és távozunk.